Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten (Ambrózy báró esetei 1.)

Karácsonyi szerzeményeim egyike a már régóta áhított Leányrablás Budapesten volt. Nagyon sokáig mégsem kezdtem bele, háborúk dúltak a lelkemben, egyrészről nagyon el akartam már olvasni, másfelől viszont féltem, hogy csalódást fog okozni a mások által ilyen nagyra becsült regény. Természetesen nem okozott csalódást, sőt. El is mondom, miért. 

Kezdjük a borítóval. Annyira szép könyv, hogy alig mertem kinyitni. Miket beszélek, még megfogni is alig mertem, olyan óvatossággal simogattam a borítót, mint egy törékeny kismacskát. Azt kívántam, bár elég lenne csak rátennem a kezem,és a sorok betűről betűre beleszállnának a fejembe. Mindeközben mégis vágytam rá, hogy lapozgathassam, érezhessem az 'új könyv illatot', ami már annyira hiányzott.

Nem mondhatom rá, hogy letehetetlen. Le tudtam tenni, többször is, főleg, mikor a szemem már a fülemen kezdett kifolyni, és úgy belebonyolódtam az eseményekbe, hogy fel se fogtam. Kellett egy-egy fél órás szünet, hogy csökött kis agyam feldolgozza az eseményeket, amikből kaptunk bőven. 
Maguk a karakterek egytől-egyig nagyon szerethetőek voltak - természetesen nem a negatív szereplőkre gondolok. Millit azonnal a szívembe zártam (jobban is, mint Emmát), és persze Ambrózy báró is tarolt a maga kis tartózkodó de zseniális karakterével. Bevallom, arra nem számítottam, hogy váltott szemszögű lesz a regény, és néhol oda kellett figyelnem, hogy épp most kiről is van szó, de hamar megszoktam, nem volt zavaró. 

A lábjegyzetekről egy kis kitérő: Többektől hallottam, hogy mennyire zavaró volt  az a sok név, meg helyiség, meg magyarázat, meg idegen szó, meg édes Jézus, milyen feleslegesen bonyolult volt a nyelvezet. Minek ennyi idegen kifejezés. Minek ennyi történelmi utalás. Nos, nem szeretnék nagyképű lenni, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül, de nekem cseppet sem volt bonyolult, és nagyon sok kifejezést ismertem, pedig még bölcsész diplomám sincsen, csak egy mezei grafikus vagyok. Ha valakinek megfekszi a gyomrát a szépirodalom, akkor kerülje el messziről, mert (és most nagyon sokan fogtok utálni) ez a könyv így van jól, ahogy van. Iiiigen, igen, hozzászoktunk már a szinte facebook chat szintű mondatkreálmányokhoz és kifejezésekhez, és az egyszerűbb szövegekhez, ezért nem való mindenkinek Böszörményi írása. És itt most merészen kijelentem, hogy talán akkor egyik Böszörményi-könyv sem. Ha valaki nem ért egy könyvet, ott nem feltétlen a könyvben van a hiba. Persze ez nem sértés.
Azt'a mindenit, szinte érzem a tarkómon most a gyűlöletet ami felém árad :D
Szóval, vissza a történethez. Sosem szerettem igazán a krimiket, és, mint már fentebb említettem, a borító az, ami igazán megfogott, (na meg Böszörményi Gyula neve. Gyerekkoromban olvastam tőle először a Gergő és az álomfogókat, azóta nekem az ő neve garanciát jelent).
Sajnos az egyik fordulatra már elég hamar rájöttem, s emiatt először csalódott voltam, aztán csak később tudatosult bennem, hogy az csak egy kis aranyhalacska a szövevényes, hátborzongató és fordulatokkal teli tengerben. Igen, tudom, hogy az aranyhal nem a tengerben él :D 

A könyv vége felé már tetőfokára hágott a hangulat, és annyira megfeledkeztem arról, hogy ez csak egy könyv, hogy elhittem, tényleg bármi megtörténhet. Szerencsére azért bármi nem történt meg. 

Összességében nem is tudom, pontosan mit vártam ettől a könyvtől, de határozottan nem azt kaptam végül. Így is tökéletes volt, sokkal mélyebb, sokkal hátborzongatóbb, s néhol szomorúbb, mint csacska kis lelkem sejthette volna. Alaposan tőrbe lettem csalva, de minden percét élveztem. És kedves, nagyra becsült Böszörményi bácsinak az az egyetlen nagy szerencséje, hogy itt van a polcomon a folytatás, mert különben a saját két kezemmel kaparnám ki tulajdon szemeimet az izgalomtól, s aztán talán hozzá is lenne egy-két keresetlen szavam. (Valószínűleg olyasfélék, amilyeneket előszeretettel, és valljuk be, zseniálisan használt a regény során.)

Kedvenc idézet:

A könyv Moly-adatlapja: Leányrablás Budapesten